A második gerincműtétem
2023 december elején mentem ellenőrzésre a hátgerincem azon részével, amihez még nem nyúltak hozzá (L4-L5 csigolyák). Ezt a műtétet halogatta a doktornő mondván, hogy egyrészt túl fiatal vagyok hozzá, másrészt meg kell várni, hogy elteljen 1 év az előző nyaki gerincműtétem után.
Eljött hát az idő, nem lehetett tovább húzni, a fájdalmakat is nehezen viseltem már, a mozgásom is korlátozott volt, a csigolya is csúszott tovább, már 1 cm-re volt eltávolodva a fölötte lévőtől, és azt mondta a doki, hogy már ezt sem tudja teljesen visszahúzni, tehát nincs mire várni, meg kell műteni. Beütemezte az operációt 2024. január 22-re.
Előtte lévő héten 16-án találkoztam az aneszteziológussal, és vártam, hogy csinálnak néhány vizsgálatot egy gerincműtét előtt. Gondoltam egy vérvételre, EKG-ra, esetleg egy tüdőszűrésre, de semmit nem vizsgáltak. Bocsánat, megmérte a doktor úr a vérnyomásomat, aztán kitöltöttünk egy űrlapot, amin feltüntettük az előző 9 altatásomat a műtétekkel együtt és megkérdezte, hogy rendben van-e a szívem. Aztán elköszöntünk, hogy majd találkozunk, ami nem jött össze, mert a műtőben nem ő állt a fejem felett. Tehát ennyi volt az előzmény.
22-én reggel 6.40-re kellett bemenni a kórházba éhen-szomjan, megfürödve a fertőtlenítő szerben. Az 1 évvel ezelőtti műtétből kiindulva azt gondoltam, hogy órákat kell majd várnom idegeskedve mire sorra kerülök. Nem így lett!
6.45-kor már szólítottak is az adminisztráción, hogy fizessem ki a "hotel szobámat" és 7.05-kor már fent voltam a harmadik emeleten a neurológiai osztályon. A nővérke elvezetett az ágyamhoz és mondta, hogy telefonál a doktornőnek, aki közli vele, mikorra kell startra készen állnom. Minden ment, mint a karikacsapás. Két perc múlva visszajött, hogy vetkőzzek le, mert azonnal jönnek értem. Fél 8-kor már integettem az ágyról, amin eltoltak. Tök egyedül feküdtem az előkészítőben, kedvesen köszöngetve a munkába érkező kórházi dolgozóknak. 8.02-kor már a hideg műtőben feküdtem, bekötötték a kanült és beszélgettem a műtős kisasszonnyal. Közben megérkezett az asszisztencia és az aneszteziológus, akik viccelődtek felettem a doktornőről, miszerint nem akarnak vele randizni, mert mindig késik. Fél 9 előtt néhány perccel megérkezett az idegsebész is, mosolyogva integetett nekem. Én visszaintegettem, de a maszk már az arcomon volt és néhány másodpercen belül elszundítottam.
Jobban ébredtem, mint az előző alkalommal. Azonnal tudtam hol vagyok, amint kinyitottam a szemem. Kerestem a falon az órát, kíváncsi voltam, hogy mennyit aludtam. Fél 1 volt.
Amint kezdtem magamhoz térni, éreztem a fájdalmat a hátamban és nem nagyon tudtam mozogni deréktól lefelé. Sűrűn jöttek a nővérkék kérdezni hogyan vagyok, kaptam a fájdalomcsillapítókat. 2-kor telefonáltak a doktornőnek, hogy mikor engedhetnek le az osztályra. Közölték, hogy még fél óra. Addigra teljesen felébredtem és a nagy fájdalom is megérkezett, azt hittem, hogy szétszakadok deréktól lefelé. Borzasztó volt, ahogy az ágy bezökkent a liftbe, mikor szállítottak. A harmadik emeletre érve megláttam a férjemet és a lányomat, akik a folyosón vártak rám. Ez megnyugtató volt. Fél 3-ra a szobámban voltam, ők velem maradtak kb. 5 óráig. A lányomtól gyönyörű szobanövényt kaptam ajándékba. Milyen aranyos!
Láttam az arcukon, hogy mennyire aggódnak, ők meg azt mondták, hogy én néztem ki elég rosszul, azért izgultak. Rettenetesen fájt mindenem, de tudtam, hogy majd segítenek rajtam. Jöttek ellenőrizni, hogy mozognak-e az alsó végtagjaim. Minden rendben volt. Kis idő elteltével csengettem, hogy kérek szépen fájdalomcsillapítót, mert nem tompulnak a kellemetlen érzések. Az egyetlen negatív élmény a műtéttel kapcsolatban annak a nővérnek a megjegyzése volt, aki a csengetésre jelentkezett. Flegmán odavágta nekem, hogy ne stresszeljek, majd ők tudják, hogy mikor kell jönniük, és eltűnt. 30 percig rám sem hederített. A következő szituáció kicsit kárpótolt ezért. Meglátogatott a doktornő, aki műtött. Elmondta, hogy mi történt a műtőben, hogy úgy gondolja, minden rendben van és, hogy másnap majd csinálunk egy CT-t, ami megmutatja, hogy igaza van-e. Közben azt is elmesélte, hogy ötször öltözött át az operáció során, mert olyan kemény csontjaim vannak, hogy megszenvedett a furkálásommal, csiszolásommal, nagyon megizzadt. Mindeközben megérkezett egy nővérke a fájdalomcsillapító injekcióval, akit kioktatott a doki, hogy nem egyszer-egyszer kell adagolni a gyógyszereket, hanem folyamatosan. Kár, hogy nem az a nővér kapta a fejmosást, aki beszólt, mikor segítséget kértem.
Innentől kezdve semmi problémám nem volt. Estére egyedül maradtam a kórteremben. Érdekes módon tablettákat hoztak, nem infúziót. Kaptam Dafalgant, Diclofenacot és alvás előtt Valiumot. Az éjszaka folyamán csak a pisilés kivitelezése illett rémtörténetbe. Csengetésre jöttek a nővérkék és hozták az ágytálat, de arra felmászni szörnyű fájdalmas volt. Felemelni a derekamat nem tudtam, így azt a technikát választottam, hogy az oldalamra fordulok és onnan rábillenek a bilire. Borzalmas volt. De hála Istennek csak háromszor kellett mutatványoznom a következő 12 órában.
Mikor reggel 8-kor nyomtam a piros gombot, hogy szeretném elvégezni a dolgomat, mondták, hogy: - No, no, fel kell állni és elsétálni a toalettre. Ez egy ijesztő mondat volt, de tudtam, hogy talpra kell állnom, az a jó nekem, így nem ellenkeztem. Kivették a kanült a kezemből, de egy cső, ami a hátamból jött ki még bent maradt. Egyébként elég sűrűn nézték, hogy az ebből folyó vér mennyisége és minősége megfelelő e. Ez is megnyugtató volt.
Szóval fel kellett állni. A nővérke elég erőszakosan próbált segíteni, de leintettem, hogy legyen türelmes, meg fogom csinálni, mert tudom, hogy meg kell, csak nagyon fájdalmas és kicsit szédültem is a sok fekvés miatt. Sikerült! Nagy élmény volt, hogy műtét után 19 órával már talpon vagyok.
Kibotorkáltam a fürdőbe, s azon túl, hogy elintéztem a dolgomat meg is mosdottam széken ülve, kis segítséggel, mivel a hajolás tilos volt.
A délelőtt elég sűrűre sikerült. Tolószékben eltoltak a CT vizsgálatra. Az még érdekes megmozdulás volt, mert a székből is fel kellett állni, és le kellett feküdni arra a keskeny vizsgáló szalagra a hátamban a csővel. Rendkívül segítőkész volt a kis radiológus, köszönet érte. Az osztályra visszaérve jött a gyógyászati segédeszközös fiúka, aki levette a méreteimet és adott egy derékmerevítőt, valamint egy háttámaszt, amit széken ülve vagy autóban tudok használni. Ezek alanyi jogon jártak, ingyen és bérmentve. (Meglepődtem, mert tavaly a nyakmerevítőért, ami sokkal egyszerűbb valami volt fizetnem kellett.) Egy hónapig ezekben lehetett léteznem. Mivel a hátam már stabilizálva lett jöhettek a gyógytornászok. Elláttak jó tanácsokkal, hogyan feküdjek, hogyan üljek, mennyi ideig lehetek autóban stb.. Mutattak néhány hasznos tornagyakorlatot és sétáltunk is egyet. Azt ígérték, másnap már lépcsőzni is fogunk.
A délután lazábban telt, telefonáltam a hazaiaknak, próbálgattam a saját határaimat, fogadtam a kis családomat, akikkel sétálgattam a kórházban. Estére kaptam egy szobatársat, akinek mozgásszervi problémája nem volt, mert aneurizma miatt feküdt bent. Ő talált egy énekes-táncos retró tv műsort a készüléken és rendezett az éjszakás nővérekkel egy karaoke partit a szobában. Megkérdezte ugyan, hogy engem zavar-e, de mit mondhattam volna. Igazából este 10-kor már örültem, hogy vége lett a műsornak, mert fáradt voltam.
Harmadnap semmi izgalmas nem történt. A szobatársamat hazaengedték, jöttek a gyógytornászok, megtettem a napi távot, le- és felmentem egy lépcsősoron. Kivették a csövet a hátamból, ettől mondjuk féltem egy kicsit, mert az előző tapasztalataim rosszak voltak, de ez most semmiségnek tűnt. Ezután csak molyoltam magamban, olvastam, telefonoztam, a kutya nem háborgatott.
És délután fél 1-kor meglepetéssel érkezett a doktornő. Hozta a zárójelentésemet, a beutalókat a következő ellenőrzésekre, az előző nap készült felvételeket a gerincemről. Elmondta, hogy tényleg minden rendben van, mehetek haza! Azt se tudtam hirtelen kinek telefonáljak, hogy jöjjön értem, de rettenetesen boldog voltam. A férjem elindult haza a munkahelyéről, és 48 órával a műtétem után már úton voltam az otthonom felé.
A műtét felé vezető úton számos rémtörténetet hallottam és olvastam az ilyen gerincstabilizáló beavatkozásokról. Jöttek a példák a lebénultakról, a robotos mozgásról, az újra műteni kell opciókról. Természetesen nagyon féltem mindegyiktől. Mondjuk azt még a mai napig nem tudom, hogy a korom miért volt negatív tényező a mérlegen, amikor a műtét esélyeit latolgattuk. De azoknak, akik a sorstársaim és hasonló fekete fellegek lebegnek a fejük felett leírom, hogy miről is szólt ez a művelet.
Az eljárás neve: TLIF ágyéki gerincstabilizáció. Nem sérv, vagy porckorong műtét, hanem az instabil gerinc helyreállítása. Akkor van rá szükség, ha 2 csigolya kapcsolata nem teljesen stabil, ha csigolyacsúszás áll fenn. Ennek következtében az ágyéki csigolyák között a kapcsolatot biztosító porckorongok, kisízületek és a szalagrendszer meggyengülnek vagy károsodnak. Nekem az L4-L5-ös csigolyáim között már nem volt porckorong, egymáson ültek, így a gerinccsatorna, valamint a gyökcsatornák beszűkültek, nem volt átjárható "lyuk" közöttük, így az ideggyökök beszorultak, illetve a gerincvelő végéből származó rostoknál funkciózavar lépett fel. Továbbá az L4-es csigolya 1 cm-re elcsúszott a hasfalam felé.
A beavatkozás elvégezhető minimál invazív eljárással is, de engem felnyitottak 9-10 cm hosszan a hátamon, mert halmozott volt a probléma.
A csigolyák közötti hiányzó porckorong helyére egy távtartót ékeltek be, ami 8 mm-re felemelte a felső csigolyát. Ez nem a legoptimálisabb távolság, mert az egészséges csigolyáim között 12 mm a rés, de ennél többet nem lehetett emelni rajta.
Valamint az érintett csigolyákba hátulról csavarokat vezettek be, s ezeket rudakkal kötötték össze. A visszahúzás sem tökéletes, annyira csúszott a helyére az L4-es csigolyám, amennyire tudott. Szóval most 6 csavar tartja stabilan az ágyéki gerincem eldeformálódott részeit.
A nyakamban van 3 csavar, a derekamban 6, mint egy összetákolt Pinokkió. De megszűntek a fájdalmaim, nem fáj a derekam, a medencecsontom, nem zsibbadnak a lábaim, megszűnt a húgyhólyagomra mért nyomás, nem szaladgálok állandóan a vécére. Tudok állni, ülni fájdalommentesen. Járok gyógytornára, fejlesztem az izmaimat, ettől remélhetőleg még biztosabb lesz a tartásom. Fogok uszodabérletet is venni, az tuti.
Mintha kicseréltek volna. Javult az életminőségem is, elmúlt a depresszióm, ami a fájdalmak miatt gyötört, könnyebben mozgok, lépcsőzök, sőt sétálni is tudok. 6 hét elteltével már autót is vezettem.
Ne féljetek ettől az operációtól! Ha nem is szó szerint, de képletesen életet menthet.
Ezúton mondok köszönetet Dr. Tsague Fofe Daniella doktornőnek, aki 1 év alatt kétszer rakott össze és visszaadta az életkedvemet. Hála!