Miért nem becsülik azt, aki dolgozni szeretne?

A lányom a levelező tagozaton végzett sulija mellé munkát keresett magának. Regisztrált a munkaügyi központban és 2-3 hét keresgélés után kedvet kapott egy éjszakai munkaként meghirdetett szusi készítő álláshoz. A feladat annyi lett volna, hogy 1 hétig bejár (fizetett munkaidőben) megtanulni a technikát, amivel a japánok dolgoznak, majd beáll az éjszakai dolgozók közé, akik reggelre elkészítik az étterem aznapi kínálatát.

A lányom szeret a konyhában főzőcskézni, tenni-venni és érdekelte is a szusi készítés, ezért lelkesen indult neki a feladatnak, miután sokat telefonált és írt, hogy megkapja a lehetőséget. A Louvain-la-Neuve-ben található Origami Ázsiai Étterem kínai üzletvezetője hamar lelombozta a lelkesedését.

Az első nap néhány órára hívta be délután, hogy megtartsa neki az oktatást. A lányom igyekezett az összes egészségügyi előírást figyelembe venni, összekontyolta a haját, leragasztotta a száján található piercinget ragtapasszal, de nem felelt meg. Kezdte azzal a nőszemély, hogy a piercinget ki kell venni. Oké, másnapra megígérte a lányom, hogy elmegy egy szalonba és kiveteti. 

Ezt követően túl hivalkodónak találta a cipőjét (lásd.: lentebb a képen), vegyen magának egy fekete-fehér lábbelinél is egyszerűbb munkacipőt. A kérdésem az volt, hogy a kínain kívül ki látja, hogy mi van a lábán??? A kolléganőjének zöld neoncsík ékesítette a cipőjét, de az nem volt feltűnő. Sebaj!

2 óra hossza tanulás után ügyetlennek nyilvánította a lányt, mert az ujjai nyomot hagytak a szusikon. Az üzletvezető szerint mások 30 perc alatt tökéletes tekercseket gyártottak, így számunkra érthetetlen maradt, miért adott a munkaügyi központ 1 hét betanulási időt.  Az első napot követően elégé stresszesen hívott fel a lány, nem értette miért kötözködik vele a kínai, de még optimistán állt a munkához, hiszen végül neki is sikerült néhány tökéletes munkadarabot legyártania, gondolta másnap majd jobb lesz.

Másnap D. gyomorideggel ment munkába. Meglepetésére a betanítása véget ért és áthelyezték a kiszolgáló pult mögé dolgozni. Úgy kellett volna helytállnia a vevők előtt, hogy semmit sem ismert, sem a pultot, sem az ételek nevét, sem a konyhát, sem a hűtőt. A segítsége csak ordibálás formájában érkezett. Egész nap kiabált vele a "kínai nő" és amikor elgurult a gyógyszere, akkor bement a szakácshoz a konyhára és kínaiul panaszkodott a lányra. Milyen jó az, amikor úgy beszélnek rólad, hogy nem érted? A szakács jobb indulatú ember lévén próbálta leállítani a kolléganőjét, hogy ne kiabáljon, így nem lehet senkit betanítani, próbáljon meg türelmesebb lenni. S mikor D. bement a hűtőházba valamit keresni, akkor utána ment és vigasztalni akarta a lányt, hogy ő látja az igyekezetét és ne vegye fel az üzletvezető ordibálását. Könnyű ezt mondani! A kínai nő kirohanásait látva 1-2 vásárló is odaszólt D-nek, hogy bátorságot , kitartást kívánjanak neki. Szerintem a kliensek előtt saját magát minősítette ezzel a magatartással.  Záráskor matricákat nyomott D. kezébe, hogy címkézze fel a hűtőben lévő ételeket. Semmi egyéb instrukció nem volt, hát ment a lány és a tányérokra tette a matricákat. Ezek reggelre lepotyogtak a tányérokról,, merthogy csak bizonyos helyre ragasztva maradnak meg a nedves hűtőben. A szitok pedig így szólt a lány felé: - Egy nőnek tudnia kellene, hogy hova ragadnak a matricák. Hmmm....biztosan ez egy velünk született képesség.

A harmadik napon felvértezte magát D., hogy nem veszi a lelkére az ordibálást, de ezt egy maximalista embernek nehéz véghez vinnie. Ha próbálja jól csinálni, de csak cseszegetést kap cserébe, az nem segít. Megkörnyékezte a 2 kolléganőjét a pult mögött és megkérte őket, hogy ha kérdez, akkor segítsenek már neki, hogy ne kiabáljon vele mindig a főnök, hogy könnyebben feltalálja magát. Ebből a párbeszédből a 2 dolgozónak nem az esett le, hogy az újonc kérdez, próbál tanulni, jól szeretné csinálni, hanem csak annyi, hogy nem tetszik a lánynak, hogy a kínai nő kiabál vele. Ezt vissza is mondták neki, amiből a negyedik nap reggelén lett cirkusz, megjegyezve azt is, hogy D. rontja a hangulatot, mert stresszel, amíg ő nem volt a pultban, addig nevetgélve telt a munkaidő. Na tessék! Ki kérte, hogy tegye a pultba??? Ő éjszakai munkára jelentkezett. Egész nap kiabál, kötözködik, kínaiul panaszkodik, kibeszéli a háta mögött, de legyen vidám, jókedvű, hogy ne rontsa a légkört. Menne ez valakinek? Erről a harmadik napról már pozitívabban tért haza a lány, sikerült neki lepörgetnie magáról a bántó megjegyzéseket, pedig még azért is kapott, mert hozzászólt a vevőkhöz.  Állítólag túl kedves volt velük, amire nincs szükség. Ezen este a telefonban már tudtunk együtt nevetni.  Szerintünk a vásárlók is szeretik, ha mosolygós valaki szolgálja ki őket, aki mond néhány kedves szót nekik. Kínában ez biztosan tilos. Ott fapofával és némán kell hozzávágni a vevőhöz, amit szeretne.

Példaként egy eset: egy kliens telefonon megrendelte az ebédjét elvitelre. Mikor megérkezett az étterembe még 20 percet kellett várnia a rendelésére. Az elkészült kaját D. úgy adta át a vásárlónak, hogy megköszönte a türelmét.

Mikor megfordult az üzletvezető nő ott állt mögötte és ordította, hogy ne beszélgessen a vevővel, mert felhívja a problémára a figyelmet. Ami ugye addig nem volt, amíg az éhes vevő cammogva és pofákat vágva várta az elkésett megrendelését. Én úgy gondolom ez egy udvarias gesztus volt a lányomtól, én erre tanítottam, nem arra, hogy ha elrontok valamit, akkor sunnyogjak és ne vállaljam a felelősséget.

Negyedik nap a lányom dinamikájával volt a baj. Azt kiabálta rá a kínai, látja, hogy D. dinamikus, de nem jó helyen van a dinamikája. Ezt a mai napig nem tudtuk megfejteni. A dinamika valakinek a belső erejéből fakadó lendülete. Hova kellett volna tennie? A történet végső csattanója az volt, hogy egy vevő D. pártjára állt, és hallva hogyan ordibál vele az üzletvezető, megszólította a nőt. Majd mindenki előtt oktató stílusban elmondta neki, hogy ilyen hangnemben nem lehet egy dolgozóval sem beszélni, pláne nem lehet egy fiatal munkavállalót betanítani. Erre vörös lett a Sárgából, sebbel-lobbal berohant az irodájába. D. letéve a munkát távozott a hátsó ajtón és ott megállt, mert kijött belőle a feszültség, elsírta magát. Majd utána rohant a kínai, a kezébe adta a fizetését és közölte, hogy ki van rúgva. Persze, hogy azonnal felhívott a lányom, és én mondtam neki, hogy nem történt baj.  Amiért ő jelentkezett erre a  melóra, abból semmi nem valósult meg, hisz nem tanult meg szusit készíteni és éjszaka sem dolgozott 1 percet sem. Sőt, az előre elkészített ételek "kínai"= bunkó kiszolgálási módját sem sikerült neki elsajátítania, amit én nem sajnálok. Továbbá ilyen emberek között, ilyen munkahelyi légkörben egyébként sem lehet dolgozni. Ez a pályafutás hamarabb véget ért, mint ahogy elkezdődött volna.

Az a sajnálatos az egészben, hogy ez volt a lányom első belgiumi munkahelye. Tudom, hamar átlendül a kudarcon és megpróbál máshol is helytállni, de azért elgondolkodtató, hogy miért nem akarnak a mai fiatalok dolgozni. Aki otthon ül, azt nem piszkálja senki, nem stresszel. Főleg itt Belgiumban, a többség felveszi a segélyeket, a lakástámogatást a CPAS-től, iszik, drogozik, bulizik "majd lesz valami" elgondolással. Nem töri magát a munkahely kereséssel.

A kínai munkáltatónak pedig azt üzenem, hogy vannak, akikben a STÍLUS a gondolatokból születik, s vannak, akikben a gondolatok a stílusból születnek. Ő az utóbbi. De a stílus nem terem magától, meg kell vásárolni. Vagy megörökölni - mármint megtanulni, beszívni az anyatejjel, aztán megszilárdítani saját gyerekszobában. (D. Tóth Kriszta) Ez a probléma! Itt lehet a kutya elásva!