Mit csinálunk Belgiumban?

A külföldi munkalehetőség anno 2008-ban a férjemnek adódott meg. Ő kapott rajta, hiszen erdélyi ember lévén otthon dolgozhatott persze, de miért, mennyiért? Neki ez a Belgium a nagyvilágot jelentette akkor.

Kőműves segédmunkásként kezdte a pályafutását. Iskolai végzettség híján be kellett érnie ennyivel, hiszen ő eredetileg könyvelőnek tanult.

Tehát Ő az alján kezdte és lassan, lépésenként haladt előre. Megtanult néhány belga technikát, amit ők másként csinálnak, mint mi. Például "goldband"-ozni, ami a vakolás megfelelője egy itt ismert speciális anyaggal.

2011-ben sikerült elhelyezkednie egy cégnél. Antonio Di Filippo előszeretettel alkalmazott román és magyar vendégmunkásokat, így egy viszonylag ismerős csapatba került. A cég lassan nőtte ki magát, évről-évre fejlődött, ezzel együtt a régi emberkék jutottak felfelé a ranglistán, az újak kezdték az alján.  Szépen, folyamatosan kapott egy teherautót, ami ugyan a vállalat tulajdona, de berendezhette, felszerszámozhatta a saját igényeinek megfelelően, mert ezt csak Ő használja, elfelejthette a falazást, az alapásást, szóval a legnehezebb munkákat. Eleinte sokat festett, mert a kollégák elmondása alapján Ő nagyon precíz, szép a munkája, majd a gipszkartonozás lett a szakterülete. Miután már a francia nyelvet is gagyogta valahogy, kinevezték csoportfelelősnek, majd építkezésvezetőnek, és most már többnyire csak belső munkálatokkal foglalkozik a saját csapatával, akikért Ő a felelős, akiket Ő irányít.

Az én dolgom már nehezebb volt.  Magyarországon dolgoztam amióta befejeztem az iskoláimat, sőt előtte is csináltam mindig valamit, ezért nem volt szimpatikus, hogy otthon üljek, mint egy háztartási robotgép és örüljek, hogy szépen telik a nap.  Sajnos 2 évig mégis ezt csináltam, nem volt más lehetőségem.  1-2 alkalommal elmentem takarítani, de őszintén megmondom, hogy két főiskolai diplomával enyhén megalázónak tartottam ezt a munkát. De éhenhalás ellen gyógyír volt.

Azután kitaláltam, hogy újságkihordó leszek. Nem tudtam a nyelvet és arra számítottam, hogy ehhez a munkához nem is kell. Elég naiv elképzeléseim voltak erről a munkakörről. Azt hittem, hogy elsétálgatok az utcákon, közben rakosgatom az újságot, ez nem olyan nehéz. Nem a túrót!!! Péntektől vasárnapig lehetett és kellett dolgozni. Ezalatt 25-30 km-t gyalogoltam le az újságokkal megrakott nehéz táskával az oldalamon, kietlen vidéken, zsúfolt negyedben, lejtőn fel, lejtőn le. Borzasztó. Mivel a táska és a vállam teherbírása véges volt, így mindig vissza kellett gyalogolnom az autóhoz, újratölteni és folytatni az utcák sorát. A rengeteg cipekedés tönkretette a hátgerincemet, 2014 óta elég súlyos problémáim vannak vele, pedig az újságkihordást 1,5 év után abbahagytam. Arról nem beszélve, hogy szinte babszemért kutyagoltam és cipekedtem annyit. 35-40 eurót kerestem hétvégente, ami akkor egy bevásárlásra volt elég és kész.

Ezután kezdtem bújni a belgiumi magyarok oldalait a Neten, arra számítva, hátha találok valami gyerekekkel kapcsolatos, fizikailag könnyebb munkát. Találtam a második állásinterjút követően egy családot, ahol 2 lányt kellett "bébiszittelni", és heti egyszer vasalni még a bejárónő szülési szabadságon volt. Eleinte heti háromszor mentem hozzájuk, 2 rövidebb és 1 hosszabb délutánra. Az utazást nagyon utáltam. 80 km-re laktak tőlünk Brüsszelben, emiatt sokszor órákat ültem a dugókban. Több idő volt az utazás, mint maga a munkaidő. Mégis kitartó voltam, 5 évig vigyáztam a gyerekekre, mentem értük az óviba, az iskolabuszhoz, főztem nekik, próbáltam tanulni velük, de azt nem nagyon hagyták. Nem fogadták el, hogy tanárnő vagyok, mindig úgy mutattak be a barátaiknak, hogy kihangsúlyozták, hogy bébiszitter vagyok, sőt egy alkalommal le is "szolgáztak". Pedig ültem az ágyuk mellett, amikor betegek voltak, mentem velük a szülinapi bulijaikba segíteni, vásárolni, játszóterezni, hordtam a kisebbet logopédushoz stb. Na, mindegy. Legalább ők jól fizettek.

Az utolsó néhány náluk töltött hétben egy másik munkát is elvállaltam. Bírtam párhuzamosan a kettőt. Tanítottam:)

Egy Brüsszelben magyar nyelvet tanító ismerősöm ajánlott be ehhez a családhoz. Neki messze volt a család lakóhelye vidéken és a rossz tömegközlekedésre nem hagyatkozhatott, vezetni nem szeretett, így ideje sem maradt rájuk. Elvállaltam én. 2016-ban kezdtem náluk. 3 gyermek van a családban, a 2 idősebb lánnyal kellett "magyarozni", mert kétnyelvű család lévén az iskolában a franciát tanulták, otthon mindkettőt használták, de írni, olvasni magyarul és természetesen szókincset fejleszteni az én feladatom lett. 6. éve tanítok náluk. 2 éve már a legkisebb fiúval is elkezdtük a munkát. Az eltelt évek alatt a szülők sajnos elváltak, ezért segítség az anyukának, ha a magyarórák után náluk maradok egy kicsit, amíg ő kikapcsolódik. Én játszok, tévézek, beszélgetek a gyerekekkel és fizetést is kapok érte. Nagyon szeretem őket.

Közben hírem ment :) és kaptam néhány telefonhívást, vállaltam még tanítványokat.

A brüsszeli kolléganő is megkeresett még egy ajánlattal. Őt könnyebben elérték a lehetőségek, mert ő hirdeti magát, nagyban csinálja, amit csinál, de idő és nyelvtudás hiányában átadta nekem ezt a vidéki munkát is.

Az igazat megvallva a francia nekem sem ment, félve ugyan, de elvállaltam. A csoportos órákon volt segítségem egy magyar-belga férfi, aki az egész kurzus megálmodója volt. Így könnyebben tudtam magyarázni.

Azután az Élet vagy a Jóisten úgy alakította, hogy kapjak még lehetőségeket. Most ebből is élünk. Egy teljes belga fizetést nem tudok belőle letenni az asztalra, de egy felet, azt igen.  Hetente 4-5-ször utazok vidékre magyar nyelvórákat tartani. Van 6 magántanítványom és 3 csoportom.  Sőt, 2 évig egy várandós kolléganőt is helyettesítettem Brüsszelben, átvettem a csoportját, amíg ő babázott.

Ezt szeretem csinálni, nekem való munka és egyre jobban tudok franciául is ennek köszönhetően. :)