Szabad-e, lehet-e, szoktunk-e?

Szoktunk-e locsolni? Ez a kérdés vetődött fel egy baráti beszélgetés alkalmával, amikor fiatalabb és idősebb korosztály, magyarországi és partiumi magyarok és románok ültek össze. Valahogyan szóba kerültek a húsvéti szokások és megütötte a fülemet, amikor a román barátunk kikérte magának, hogy a locsolkodást magyar szokásnak mondtuk, mert szerinte a románok is éppúgy locsolkodnak. Mi, többiek váltig állítottuk, hogy nincs igaza. Ő már annyira vegyes közegben élt, magyar feleséggel az oldalán, sok vegyes házasságú ismerős között, hogy átvette a szokásainkat és valóban nem bárányt evett húsvétkor, hanem sonkát, katolikus misére járt és locsolkodott. Őszinte meggyőződése volt, hogy minden román locsolkodik egészen addig, míg a saját lánya meg nem szólalt, hogy: "Papi, szerintem Bukarestben nem locsolkodnak.". Ez reális észrevételnek tűnt, és a kis vitánk abbamaradt.

Akkor gondoltam arra, hogy legközelebb a blogomban utánajárok néhány tipikus magyar népszokásnak, olyanoknak, amelyeket nem lehet elvenni tőlünk.

1.A locsolás - ez nem kizárólagosan a miénk. Közép-európai húsvéti hagyomány. Ismerik Cseh- és Lengyelországban, Szlovákiában és Ukrajnában is. De Romániában nem.

A locsolás az enberiséggel csaknem egyidős termékenységkultusszal van kapcsolatban, ugyanakkor visszavezethető arra a legendára is, amely szerint locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat.

E szokás szerint húsvéthétfőn hajnaltól kezdve a fiúk vízzel, manapság illatos kölnivel meglocsolják az ismerős hölgyeket. A hajnali locsolásról jut eszembe egy kedves történet. Főiskolás koromban volt egy jóbarátom, egy igazi "sumer" srác (a magyarok a sumerek leszármazottjai), aki hozzánk, nagyvárosi lányokhoz hajnali 7 órakor jött locsolkodni. Mi még aludtunk, így édesanyám nyitott neki ajtót és csak ennyit mondott: - Ugyan fiam, gyere vissza 9 után!:)

Régen e napot vízbevető hétfőnek is hívták, ugyanis még 50 évvel ezelőtt is elterjedt formájában, vödörnyi vízzel locsoltak, vagy itatóvájúba dobták a lányokat. Például Ópusztaszeren Szegedtől 29 km-re még emlékeznek erre a szokásra és minden évben népviseletbe öltözött lányokat öntöznek vödörrel.

A városokban újabb formát öltött ez a szokás. Locsolóvers elmondása után spriccelhetnek a fiúk (a szódásszifonnal még próbálkoznak néhányan), akik ezért megkapják a kiérdemelt jutalmukat, a festett piros tojást. A lányoknak erre a napra régen is és ma is illett szép ruhába öltözniük. 

A jutalomként adott piros tojáshoz is fűződik egy legenda, miszerint mikor Krisztus a keresztfán függött megállt előtte egy asszony imádkozni egy nagy kosár tojással. Krisztus vére rácseppent a tojásokra, ezért szokás a húsvéti tojásokat piros színűre festeni. Ezt a történetet is idén hallottam először a baráti beszélgetés során és utánaolvastam. Mindig tanul az ember.

Húsvéthoz köthető népszokás még: a kókányolás. Ezt eredetileg a legények a kapott tojásokkal játszották. Két tojást addig kocogtattak össze, míg az egyik el nem tört. Akié ép maradt, az nyert.

Nálunk ezt a szokást a férjem hozta be a családba, ő ismerte. Kicsit modifikált formában játsszuk. A szombat esti feltámadási vacsoránál tesszük próbára a szerencsénket a főtt, festett tojásokkal. Mi is örülünk, ha győzünk.:)

Ebben az esetben a kókányolás szó nem ugyanazt jelenti, mint a kókányolni ige, vagyis nem végzünk szakszerűtlen, kontár munkát, mint Mekk mester.

2. Vitát nem nyitottunk róla, de én azt gondoltam, hogy a Márton-napi lakoma is magyar szokás. Hát, tévedtem.

Az igaz, hogy Szt. Márton ünnepnapjához sok népszokás kapcsolódik Magyarországon, de számos más országban is tisztelik és ünneplik a szentet. Például: Portugáliában, Németországban, Ausztriában, Belgiumban és Hollandiában is.

A püspök a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában (a mai Szombathelyen) született 316 vagy 317-ben. Ezt nem veheti el tőlünk senki.

A Márton-napi lakomákat már a római időkben is november 11-én tartották, mert ez volt a téli évnegyed kezdő napja. Ekkorra már a mezőgazdasági munkák befejeződtek, a termésből pedig lakmároztak. 

"A bornak Szent Márton a bírája", ez azt jelenti, hogy ilyenkor már iható az újbor.

Mártonhoz a lúd pedig úgy köthető, hogy általában ludat, Mars hadisten szent madarát fogyasztották.

Egy másik legenda szerint úgy csatolható Szt. Mártonhoz a liba, hogy mikor püspökké akarták választani, ő elrejtőzött egy libaólban, de a libák gágogása elárulta, hogy hol bújt meg.

Szent Mártont már a honfoglalás előtt tisztelték Pannóniában. A szent a krónikák szerint álmában segítette Szt. Istvánt és az országot, ezért Szűz Mária után Tours-i Szt. Márton lett Magyarország patrónusa.

A magyar Márton-naphoz időjóslás is tartozik. A lakomákon elfogyasztott sült liba mellcsontjából az időjárásra jövendöltek: ha ez a csont barna és rövid az azt jelenti, hogy sáros lesz a tél, ha pedig hosszú és fehér, akkor havas lesz a télidő. Az aznapi időjárásnak viszont az ellenkezője várható: ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, akkor kemény tél közelít.

3. Betlehemezés - erről is azt gondolnám, hogy a bekecsekbe és kucsmákba öltöztetett fiatalok, akik verselve, énekelve járnak házról házra, egy karácsonyhoz köthető magyar népszokást tartanak életben. Pedig a betlehemezést az egész Kárpát-medencében ismerik.

Ez a karácsonyi szokás igazából egy dramatikus játék, aminek a fő eleme a pásztorjáték. Lényege, hogy a szereplők eljátsszák Jézus születésének bibliai történetét, majd átadják jókívánságaikat december 24-én este az ismerőseik házainál. Az előadás jutalma a háziak vendégszeretete, finomságokkal vendégelik meg a betlehemezőket.

A XIX-XX. században hivatalosan paraszti betlehemezésről beszélünk, mert a betlehemezés magyar népszokásként a falvak életében maradt meg. És valóban. A férjem a partiumi kisvárosban, ahol született az 1980-as évek végén '90-es évek elején gyerekként még járt betlehemezni. A mai napig fújja kívülről a szöveget, amivel anno bekopogtak a házakba.

Mi városiak sem maradtunk ki ebből a szokásból. A hittanos csoporttal mi is megtanultuk a pásztorjátékot, de mi 24-én az éjféli mise előtt adtuk elő a templomban. Karrierem egyik fénypontja, hogy egyszer eljátszhattam Máriát, enyém volt a főszerep.:)

4. Hallottatok-e már a regölésről? Úgy gondolom, hogy ez a betlehemezés pogány formája. Nem keresztény, ellenben ízig-vérig ősi magyar szokás. Annyit jelent, hogy karácsony másnapjától január 6-ig a regösök (általában fiatal legények) járják a falut és minden háznál regösénekeket énekelnek, majd ezért cserébe ajándékot kapnak. Egy téli természetvarázslás jellegű népszokás, amelynek az eredete egészen a magyar őstörténetig nyúlik vissza. A regösök a táltos énekmondói voltak. Mindig csoportokban jártak, és énekeikben fontos szerepe volt az ősmagyar mitológiai elemeknek, például a Csodaszarvasnak és Szt. István király alakjának is. Tuti biztos, hogy ilyenekről nem dalolnak más népek, tehát ez hamisíthatatlan magyar népszokás.

A regösöknek hangszereik is vannak. Jellemző a láncos bot és a köcsögduda.

A köcsögduda a magyar népzene egyik meghatározó hangszere. Valójában egy cserépköcsög, amelyre disznóhólyagot húznak, amiben hangkeltéskor egy nádszálat húzogatnak. Dörzsöléssel megszólaltatott membranofon hangszer.

Ez a népszokás leginkább a Dunántúlon fordul elő.

Tudom, hogy nem eredeti regösének, de én nagyon szeretem az István, a király rockoperában megszólaló Gyászba öltözött csillagom című dalt, amit Bródy János gitárral és nem köcsögdudával ad elő, mint Torda, a táltos (Deák Bill Gyula) énekmondója.

5. Kiszebábu vagy kiszehajtás - Nem gondolom, hogy sokan ismerik ezt a magyar népszokást, amely télűzéshez, a tavasz eljövetelének ünnepéhez kapcsolódik. A téltemetés eme hagyományos ünnepét ma már vidéken is csak elvétve ismerik, de én vagyok olyan szerencsés, hogy részese lehettem Makón az iskolában, ahol tanítottam.

A kiszehajtáshoz először el kell készíteni a bábut szalmából. A kiszebábu általában egy lányt ábrázol.

A kiszebáb mellé zajkeltő szerszámokat is vesznek magukhoz az ünneplők. Télűző rigmusok (rímes mondókák) kiabálása mellett elégetik a bábut, s közben zörgetik a zajkeltő eszközöket.

                                                                              Haj, ki kisze haj,

                                                                              kivisszük a betegséget,

                                                                              behozzuk az egészséget,

                                                                              haj, kisze, haj.

A kiszebábu a telet, a betegséget, a bajokat és a rossz szellemeket szimbolizálja, ezért az elégetése a hagyomány szerint megszabadítja az embereket minden gondtól.

Finoman megjegyezném, hogy Tápén, amely a nagyváros, Szeged keleti részéhez tartozik, még a mai napig is élő népszokás a télnek ez a fajta űzése.

Az eddig említett népszokások jórészt a télhez, tavaszhoz, az akkori ünnepekhez köthetők. De szóba hoznék még egyet, amely már a nyár része.

6. Szentiváni tűzgyújtás - június 24. Szent Iván napja a nyári napforduló. A nyári napforduló az év legvilágosabb napja, amikor a leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka. Az ehhez az éjszakához kapcsolódó népszokásokban összefonódnak az ősi tűzünnep rítusai és Szent Iván - más néven Keresztelő Szent János - történetének elemei.

Ősi szokás szerint azért rakunk tüzet, mert elődeink számára a fény jelképezte a jóságot, a tisztaságot és az egészséget, így a Szt. Iván éji tűzgyújtással a Napot akarták segíteni a sötétséggel vívott harcában. A tűznek egészségvarázsló, tisztító, gondűző erőt tulajdonítottak. Úgy gondolták, hogy a tűz átugrásával meggyógyulnak és új erőre kapnak. Továbbá szerelemvarázsló erőt is adtak a tűznek. Miközben a párok átugrották, a falu népe összeénekelte őket. A lányok virágkoszorút viseltek ugrás közben, majd ezt feldobták egy fára. Úgy tartották, hogy akié fennmarad, az még az ősszel férjhez fog menni.

Az ősi tűzünnep rítusai mellett van keresztény magyarázata is a tűzugrásnak. Mikor Mária, Jézus édesanyja meglátogatta rokonát Erzsébetet, az asszony már 6 hónapja a szíve alatt hordta Keresztelő Szent Jánost. Mária látogatásának annyira örültek, hogy édesanyja méhében ugrált a gyermek, mégpedig háromszor, ezért kell a tüzet háromszor átugrani.

Jómagam először a Makó melletti Kiszomboron találkoztam ezzel a hagyománnyal. A nagyközségben 2004 óta rendszeresen megrendezik a Szent Iván-éji Tűzugrást.

Végezetül hadd írjam le, hogy hálás vagyok az életemnek azért a fordulatáért, hogy engem, aki nagy lokálpatrióta és "nincs élet Szegeden kívül" fan, kipenderített a nagyvárosból és átpenderített Makóra, hogy ott gyakoroljam a hivatásomat. Ennek köszönhetően ismertem meg a magyarságomhoz tartozó népi hagyományok többségét. Még néptáncosként sem találkoztam annyi tradícióval Szegeden, mint kimozdulva, néhány kilométerre tőle.

Egyebek közt ezért a férjemért is hálás vagyok, mert ő saját tapasztalataival tudja gazdagítani az én tudástáramat. Valamiért meg kellett ismernem egy "erdélyből" származó igazi magyar legényt, akinek a népi hagyományok tarkították a gyermekkorát.