Temetkezés

Ennek a beszámolómnak szomorú a témája, de mint tudjuk "A halál az élet része" (Aranyosi Ervin), ezért úgy gondolom, hogy a mostani találkozónkat vele megosztom Veletek.

Ilyen bús eseményen még nem vettünk részt a 13 évnyi belga tartózkodásunk alatt, de sajnos most egy nagyon kedves barátunk édesapja tragikus hirtelenséggel elment, és mi elkísértük az utolsó útján.  J. is jó ismerősünk volt, hiszen több családi eseményen találkoztunk vele, ezért különösen tragikus, hogy az Ő halála kapcsán írok erről a témáról.

Hogy hogyan temetkeznek a belgák arról már volt valami fogalmunk. Egy alkalommal a lányomnak illet részt vennie egy szertartáson, az egyik barátjának a nagymamáját búcsúztatták, tőle kaptam részletes beszámolót.

Számunkra mindenképpen más, ezáltal talán furcsa, de semmiképpen nem kevésbé meghitt vagy bensőséges az ő búcsújuk.

Először is, az biztos, hogy nem kapkodják el a végső elválást. Még nálunk városon kb. 2 óra alatt elengednek utolsó utadra, hiszen 1 órával a temetés előtt ravataloznak fel, majd búcsúztatnak, elvisznek a nyughelyedig, itt megszentelik a földet, amibe tesznek (jobb esetben), imádkoznak érted - polgári temetésen még nem voltam, ezért nem tudom, hogy ott ilyenkor mi történik - és leengednek a földbe, vagy betesznek a "kis szekrénybe".

Kisebb falvakban a temetést megelőző este tartanak virrasztást, ahol elsősorban a vérrokonok, szomszédok, jó ismerősök és barátok jelennek meg. Ezzel még egy órányival, van ahol egy fél éjszakával, többet gondolnak a távozó emberre.

Belgiumban minimum 3 napig köszönnek el a holtaktól. A virrasztás szertartása hagyományosan 2 estéből állt, az első estén a szűk család, a második estén bárki megjelenhetett. A belgák a 2 alkalmat a mai napig tartják.

Erre az egyik példa egy idős hölgy temetése, aki a régi lakhelyünkön Montigny-le-Tilleul-ben a szomszédunk volt. A halálesetről úgy szereztünk tudomást, hogy egy este rengeteg autó keresett parkolási lehetőséget az utcánkban, és mindenki az idős hölgy házába ment be. Sötét ruházatuk sejtette velünk, hogy nem ünnepi alkalomról van szó. Mi arra gondoltunk, hogy a halottas tort tartják a háznál. Igen ám, de másnap még több ember jött virágokkal a kezükben. Ekkor már gyanús volt a dolog, hogy a néni a házában van felravatalozva. Mondtam ezt a férjemnek, aki kicsit hitetlenkedve állt a történéssel szemben. Egyikünk sem gondolta komolyan, hogy Belgiumban még temetnek otthonról. De bizony! Harmadnap délelőtt beparkolt a felvirágozott halottaskocsi a ház elé, és a rokonok a vállukra véve hozták ki a koporsót a házból. Én pedig ezt végignéztem a fürdőszoba ablakunkból.

J. gyászjelentését olvasva sem értettem tisztán, hogy mi az a sok időpont, ami fel van sorolva. Mikor, hova kell menni? Felhívtuk a gyászoló családot telefonon, s ők szépen elmondták, hogy a 2 esti időpont (17-19 óráig) a virrasztás időpontjai, amikor is a Funérariumban (Temetkezési Vállalat) lesz a ravatal, ott lehet elköszönni az elhunyttól. Érdekes módon az első alkalom egy péntek este, a második egy vasárnap este volt, a temetés időpontját pedig keddre tették.

A temetés menetéről 2 beszámolót írok, mert másképp zajlik egy hamvasztásos és másképp egy koporsós gyászszertartás.

A lányom barátjának a nagymamáját hamvasztották, de a szertartás ott is a templomban kezdődött. A koporsóban felravatalozott elhunytat itt búcsúztatták. Majd a temetési menet élén a halottaskocsival a Krematóriumhoz ment. Itt a koporsót egy üvegfal mögött helyezték el, a gyásznép pedig a falon innen még mondhatott egy utolsó búcsút. Majd egy függönnyel eltakarták az üveget, amelynek a háta mögött megtörtént a hamvasztás. Addig a rokonság egy kisebb teremben evett-ivott, beszélgetett. Mindez kb. 2 óra hosszáig tartott.  Ezután átadták a hamvakat egy urnában a családtagoknak és újra indult a menet a temetőbe. Szó szoros értelemben itt kísérik utolsó útjára az elhunytat. Az urna mögött mindenki besétál a temetőbe a nyugvóhelyig. Beszélgetve, csoszogva, hiszen zene itt sem szól, senki nem imádkozik vagy énekel.

A temetőben már nem történik semmi, a szertartásnak azzal van vége, hogy otthagyják az urnát a temetkezési vállalat dolgozóinak és mindenki elhagyja a temetőt.

A koporsós temetés menete annyival rövidebb, hogy a hamvasztási időt nem kell megvárni. J. temetése napján mi is a Funérariumba érkeztünk, ahol már nem történt semmi, inkább csak a gyülekezés helye volt. Itt helyezték be a koporsót a halottas autóba a temetkezési vállalat emberei. A felvirágozott autót követte a gyászmenet, az utolsó jármű pedig szintén a temetkezési vállalat kocsija volt, akik villogva közölték a hátunk mögött jövőkkel, hogy mi nem fogunk sietni.

A templomhoz érve a koporsót a templomkapuba helyezték és megvárták a gyásznép minden tagját. Együtt vittük be az oltárig az elhunytat. Megkezdődött a szertartás, amelynek keretében gyönyörű énekekkel kísérve a legközelebbi hozzátartozó meggyújtotta a koporsó melletti 4 gyertyát. A pap imái után megszentelte a ravatalt és mi mind körbejártuk a koporsót utoljára elköszönve J-tól. Ekkor aprópénzt kellett dobni egy dobozba, ami nem tudom milyen célt szolgált. Próbálom azt gondolni, hogy valami ősi görög rítushoz hasonlóan az átkelés vámját fizettük ki halottunknak, nem pedig az Egyház szereplését támogattuk egy temetésen. Ezután következtek a megemlékezések. Először a pap, majd a családból valaki méltatta az elhunyt földi tetteit. Közösen imádkoztunk J. lelki üdvéért, majd visszakísértük a koporsót a halottaskocsihoz. A temetkezési vállalat dolgozói ez idő alatt kint vagy bent vártak bennünket türelmesen.

Újból autóba ültünk és megérkeztünk a temetőbe. Igaz, hogy elhunytunk végső nyughelye nem messze volt a bejárattól, mégis jó nagy tiszteletkört téve kísértük a koporsót ténylegesen az utolsó útjára. A temetőkapuban összevárva mindenkit elindultunk a sírkert ösvényén. Mikor megérkeztünk a nyugvóhelyhez a koporsót deszkákon a gödör fölé helyezték, a virágokat mellé tették a földre, a kezünkbe pedig 1-1 szál fehér rózsát adtak. Egyesével a koporsóra helyeztük a virágokat egy utolsó "viszlátot" rebegve. Megkérdezték, hogy szeretnénk-e még valamit mondani, így imádkoztunk egyet közösen magyarul az anyanyelvünkön J. lelki üdvéért. Nekem még így is hiányzott egy kicsit, hogy a föld, amibe helyezik majd, az nincs megszentelve, bár lehet, hogy az egész temető megvan??? És otthagytuk Őt felvirágozva a szépen öltözött temetkezési szakemberekre bízva, akik elföldelték, de ez már nem a gyásznép előtt történt. Ez a szokás kimondottan tetszett, mert nem olyan szívfacsaró, marcangoló fájdalom otthagyni szépen, csendesen a koporsót, mint végig hallgatni, ahogy koppan a tetején a föld, és végig nézni, ahogy eltűnik a földben a szerettünk.

Frappáns befejezést nem lehet egy ilyen témához írni.

Kívánom Nektek, hogy ne ismerjétek meg ezt a belga szokást közelebbről!

Saját szavaimmal nem megy, ezért kérek kölcsön szavakat Aranyosi Ervintől:

"A halál az élet része,

S ne félj, nem végleges!

Ne aggódj, mennybe mész-e?

Inkább élj és szeress!

Tedd magad boldogabbá,

S legyél vidám, s szabad!

Ne tedd a lelked rabbá,

Szabadítsd fel magad!"